Na és helyette? Mondd, mi van helyette? Ami másnak? Ahogy elnézem őket utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –, hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se, mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert nem szokott rá, vagy a boldog tudattól, hogy hétből öt napon hajnali hattól sajtot mérhet, írógépet püfölhet, ágytálat hordhat… Persze, az eredmény: megtérni este meghitt otthonomba – másfél szoba panel – a balkonomra muskátlit ültetnék, egyengethetném a szőnyeg rojtjait… ott learatni munkám gyümölcseit, na igen, az már valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár… Meg csicseregnek a kismadarak – mi? Meg szerelem. Az van még csak nagyon. Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el. Bámulod a plafont, nem érdekel semmi, csak az a rohadt telefon, hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc – a nap az istennek nem érne véget. Amire nézel, mint a sósav, éget… Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt. Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret, vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán már csak minden szentévben nyúlna hozzám, nem nő volnék – valami átmenet a Szűzanya meg egy öreg hokedli közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment. Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek ezért is? Én akartam megszületni? Talán magamtól csatlakoztam ehhez a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan, hetven évig, és közben jó, ha egy perc öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam, hát csaltam, ha más módja nincs: de most, ha akarom, százból százszor pirost vet a rulett itt a köztiagyamban… És mit vesztek vele? A szép öregség? Mikor a vízbe aprókat kavarva, mint egy üvegvázát, magasra tartva turbános teknőc-fejem, hogy a festék le ne ázzon, a napi ötven hosszom rónám szorgalmasan faltól-falig, s nyolcvan fölött hetvennek még alig néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony, protézis a pohárban, csillogó cső etetget, a vénám körül merő kék- zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék, zsugorodom – s sehol az ápolónő… Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a génjeim vagy a tetteim – tudod kit vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig? A kozmosz, olvastam, zuhog magába, vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se: semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi… Idő se lesz. Idő különben sincsen. Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap elérte, a kehes konyhai csap fénylett, mint egy madárfejű kisisten, a csőrén kitüremlő, kicsi körtét, a csöppet lassan érlelte a súlya, a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva, de mielőtt elpattant – egy öröklét múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem, hogy a világ megoldása bekattan: hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem /Rakovszky Zsuzsa: Narkomán/ |
