la tierra de esperanza

Hmm...egyedül megint...nyalogatom a sebeimet és ecsetelem nekik az alkoholt, hogy majd milyen jó lesz, közben meg háromszor meghalok. Ezen kívül a belső tűz az egekben, kintről meg a hideg támad. a létszükséglet meg még elmaradt a nap folyamán, pedig érzem a hiányát, csak kedv nincs hozzá.
Nos, miután ilyen szépen és közhelyesen leírtam, hogy baromira beteg vagyok és kb. halni készülök, kicsit írok az élményről is.
Csak olvastam és olvastam, aztán egyszer csak nem bírtam tovább. Úgy éreztem fizikailag fog fájni a folytatás. Így hát abbahagytam. Ez volt, kb. két hónapja. Ma befejeztem. Szintén fájdalommal, de sikerült. És akkor el sem tudom képzelni annak milyen lehetett, aki átélte. Konkrétan az USA. Persze sokban lenézzük őket, mintha minket nem lehetne miért. De azt hiszem ez az emberi tulajdonság (ami nem más mint irigység vagy gőg), sajnos sosem fog elmúlni az emberekben, legyen szó bárkiről, bármiről. De azért mi megtehetjük egyének, hátha jobb lesz tőle nekünk is. Végül is miért jó fújni a másikra, csak azért, mert mi tehetetlenek vagyunk dolgokban.
Egy fél éves kint tartózkodás eseményeit olvastam végig, fájó szívvel. Egyrészt mert itt miért nincs az, ami ott, meg nincs miért tagadni, azért is, mert ott jobb lenne és oda húz a szívem, annak ellenére, hogy soha nem voltam. És persze, ilyenkor reménykedem, hogy majd itt is lesz ilyen...de nem lesz...soha...
Hmm, nem is tudok róla többet írni. Olvassa el mindenki maga, érdemes.
Íme: Bandi az USA-ban.
Hát, azt hiszem elvonulok és nyalogatom tovább a sebeimet, meg bújom a papírokat, hátha lesz valami eredménye.